Mindannyiunkban ott rejtőzik a csoda

Share on FacebookShare on Google+Pin on PinterestTweet about this on TwitterEmail this to someone

Mindannyiunkban ott rejtőzik a csoda

 

Mindannyiunkban ott rejtőzik a csodaElsősorban azoknak szeretném elmesélni, hogy milyen fontos az első hetek kitartása, akik újdonsült édesanyaként alig pár órája, vagy napja szembesülnek feladataikkal, illetve lehet, hogy még igazán át sem látják azokat. Az a célom, hogy mindenki megérthesse, mekkora lehetőséget tart a kezében, mikor újszülöttjét mellre teszi. Ez a csodás esély, ha nem bánunk vele megfelelően, sajnos kihasználatlan marad és az a legszomorúbb, hogy nem az anya biológiai alkalmatlansága, hanem egyéb okok miatt, melyek sokszor könnyen elkerülhetőek lennének. Tizenhat hónapja történt, hogy mi is a kórházban töltöttük a kisfiammal az ő első napjait a hasamon kiüli világon. Azt hiszem talán egyikünk számára sem volt ez olyan gyönyörű rózsaszín leányálom, amilyenről régen álmodtam, a szervezetemben valami teljesen megváltozott, ahogy az természetes is. A legfontosabb kérdés a tej, az anya mindenhonnan ezt hallja, kérdezgetik tőle: van-e elég, szopik-e rendesen a kicsi… Könnyen el lehet bizonytalanítani, hiszen amúgy is elég labilis ilyentájt egy nő érzelmileg. Azt már nem is kell részletezni, hogy hová vezet mindez, hogy szegénynek a sok „jó” tanács hatására tényleg nem is lesz elég teje. Soha, de soha nem szabad kételkedni abban, hogy a szervezetünk, mely kilenc hónapig táplálta a kicsi gyermeket, ezután nem fogja tudni folytatni ezt! Ezen gondolkodni sem szabad, lehet, hogy nehéznek, sőt hihetetlennek tűnik, de mégis higgyük el, ugyanúgy képesek vagyunk rá, mint bárki más! Ez az egyik legfontosabb dolog, a belső erő, az akarat, az elszánt, a szilárd, a kemény akarat, az ösztönös, egy anya mindennél erősebb akarata. A másik dolog, ami nélkül nem biztos, hogy annyi ideig lesz elég a tej, ameddig mi és a babánk is szeretnénk, az egyféle külső segítség: a fejés. Mindenkit biztatok, hogy fejjen! Már akkor kezdje el, mikor még esetleg be sem indult rendesen a tejtermelés, mikor még az ember szinte szánalmasnak érzi magát, hogy minden csepp kolosztrumot erőfeszítések árán, percekig tart mire kicsal, nem érzi a művelet technikáját, hiába próbálja a különböző féle módszereket a kézi fejésre, valahogy egyik próbálkozásnál sem dől a melléből a tej. Én igyekeztem nem nézni se jobbra, se balra, nem figyelni, hogy némely szobatársamnak hányszor több a lefejt tej Mindannyiunkban ott rejtőzik a csodamennyisége. Ezeket a kételyeket csirájukban kell elfojtani. Azt tudtam, hogy van elég tejem ebben a percben, de hogy három óra múlva, három nap vagy három hónap (esetleg év?) múlva is legyen elég, ma már biztosan tudom, hogy csak a fejés tudja biztosítani és az akarat. Hogy őszinte legyek nálunk teljesen egyértelmű, egyesélyes kérdés volt a kisfiam táplálása és a felesleges anyatej sorsa. Nem léteztek más alternatívák az anyatejes táplálás helyett és egyetlen percig nem volt kérdéses, hogy az Anyatejgyűjtő Állomás segítségével megoldódik a felesleges tej sorsa. Amint a kórházból hazakerültünk már hívtuk is védőnőt, hogy felvegye a kapcsolatot az Állomással, mert a napi többszöri, etetések utáni fejésnek meglett az eredménye. Azt nem állíthatom, hogy könnyű volt megtanulni a gyors fejést, azt sem mondhatom, hogy nem okozott ez kezdetben semmi nehézséget, de nekem volt egy hatalmas pluszom, az előttem álló jó példa, az édesanyám példája, aki négy gyerekkel csinálta végig. Talán a jó példa a harmadik dolog ebben az egészben, ami nagyon sokat segíthet. A jó példa, a kitartás, az önfeláldozás, az önzetlenség mintaképe. Néha végig gondolom, hogy mit jelent a több hónapos kitartó fejés, mely nekünk beépült a mindennapjainkba, mint a világ legtermészetesebb dolga, a kisbaba gondozásának mintegy velejáró lépése. Mit jelent azoknak a babáknak, akiknek ez az egyetlen mód, hogy anyatejet kapjanak s hogy mit jelent nekem az a sok pici baba, akik már jóllaktak belőlem. Azt hiszem, ezt senkinek nem kell elmagyaráznom. Talán azt sem, hogy ahol nap, mint nap látja az ember, hogy van még felesleg is, ott nem kell aggódni: vajon lesz-e holnap. S talán lesz -nagyon bízom benne- olyan anya a babájával, akinek mi adjuk meg ezt a külső segítséget, a jó példával. Hogy mind többen legyenek képesek kihasználni a természet adta lehetőségeiket, amiért nők vagyunk, amiért anyák lehettünk, hogy megértsük, milyen kincsek bújnak meg bennünk, hogy mindannyiunkban ott rejtőzik a csoda.

Horváth Anikó