Életem csodája

Share on FacebookShare on Google+Pin on PinterestTweet about this on TwitterEmail this to someone

Életem csodája

15Életem csodája évesen ismertem meg első nagy szerelmemet, akinek 1991-ben 21 évesen a felesége lettem. Természetesen, mint minden egészséges ember, mi is gyermeket szerettünk volna az esküvő után. Sok csalódott hónap elteltével, másfél év múlva végre pozitív teszt bizonyította, hogy gyermeket várok. A nagy boldogság csak 8 hétig tartott, ennyi idős babát vesztettem el kínok között egyetlen este alatt. Az orvos, aki akkor a „tisztítást” végezte a méhemben azzal bíztatott, hogy hat hét múlva újra terhes lehetek. Nem lett igaza. Ez után a műtét után 11 év telt el, mire csodával határos módon kislányom születhetett.
Ne menjünk a dolgok elébe, megpróbálom sorjában az eseményeket úgy leírni, ahogy azok megtörténtek velem.
A vetélés után több vizsgálaton vettem részt arra vonatkozóan, mi lehetett a baba elvesztésének az oka. Az ultrahang már akkor -1993-ban! – kimutatta, hogy az egyik petefészkemben egy elég nagyméretű ciszta van. Ha a vetélés miatti műtéti kezelést számítom elsőnek, akkor ez már a második műtét volt, ahol punkciót (leszívás hüvelyen keresztül) végeztek és elküldték szövettanra a folyadékot, amit a ciszta tartalmazott. Ekkor derült ki, hogy egy un. endometriózisban szenvedek, amely egy olyan betegség, ami egy gyermekszüléssel gyógyítható, amíg viszont fennáll a kór, addig nem leszek terhes. Az endometriózisnál tulajdonképpen a méh nyálkahártyája a petefészekbe implantálódik és ott egyre nagyobb méretet ölt és egyre nagyobb fájdalmat okoz a betegnek, mivel a körülötte lévő szerveket is nyomja. Azt hiszem, ezt hívják a 22-es csapdájának. Bizakodó voltam, a Sport kórház után a Margit Kórházban leltem egy lelkiismeretes nagyszerű szülész-nőgyógyász orvosra Dr. Sóvágó Lászlóra. A harmadik műtétet már ő végezte laparoszkóppal. Eltávolította a petefészekben lévő cisztát és továbbkezelésre beutalt az I. számú Nőgyógyászati Klinikára a Baross utcába. Itt egy olyan injekcióval kezeltek hat hónapig, amely tulajdonképpen felfüggesztette a havi vérzésemet ezen idő alatt. A kezelés azért történt, hogy ne tudjon a ciszta újra kifejlődni, vagyis nyoma se maradjon az injekciók után. A várt eredmény helyett a ciszta újra megnőtt olyan méretűre, hogy az engem kezelő professzor az én cisztám színes fotóival illusztrálta az éppen akkor e témában írt könyvét. Ráadásul hat fogam lett szuvas az injekció hatására fellépő kalciumhiány miatt.Életem csodája
A leletekkel újra a Margit Kórházba mentem, ahol újra át kellett esnem az akkor már mindkét petefészkemen kb. 10 cm-re nőtt ciszták műtéti eltávolításán, tehát ismét laparoszkóp. Így kerültem a műtőasztalra negyedszer. Majd ezt követte olyan másfél évenként még kettő ilyen több órás mély altatásban történő laparoszkópos műtét.
Az utolsó beavatkozás után ismerőseink a Délpesti Kórházba tanácsoltak Forgács tanár úrhoz. Elmentünk, megbeszéltük mit tehetünk gyermekáldásért és elkezdtük a kezelést. Gyógyszerek, injekciók és öt alkalommal inszemináció, amelyből egy sem lett sikeres. Az inszemináció azt jelenti ebben az esetben, hogy hormonkészítményekkel előkészítik a petefészket és a méhet a megtermékenyítésre és a férjem ondóját egy vékony kanül segítségével rögtön a méhbe vezetik, ahol elvileg találkoznia kell a megtermékenyítésre alkalmas petesejttel. Sajnos azt nem nézték meg, hogy van-e egyáltalán ennyi műtét után működő petefészkem. Nem volt.
Lassan-lassan feldolgoztam, hogy nekem már nem lesz saját gyermekem. Elváltam valahol a harmadik és negyedik műtét között, amikor a Sors utamba hozta jelenlegi férjemet, akivel már hetedik éve élünk nagy boldogságban, szerelemben együtt. Azt hiszem, mindig is Ő volt, akire vártam kislány korom óta. Úgy ismert meg, hogy épp egy műtétre készültem, tudta, hogy nagy valószínűséggel nem lesz soha gyermekem, és mégis felvállalt. Úgy indult a kapcsolatunk, hogy ketten éljük le az életünket, együtt, összetartva és hűséggel. 1999-ben házasodtunk össze, de akkor már másfél éve együtt éltünk.
2003. januárjában elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk egy babát, mindketten úgy éreztük, hogy hiányzik az igazi család érzése az életünkből. Végigjártuk a „hadak útját” az ügy érdekében és mindenhol a legpozitívabb véleményezést kaptuk, 7-8 hónap múlva már kisbabánk lehetett volna. Márciusban úgy indultam haza a munkahelyemről, hogy iszonyú fájdalommal begörcsölt a hasam, szinte eszméletlen állapotban talált a férjem rám, már majdnem a házunknál. Telefonon tartotta bennem a lelket, amíg odaért, ahol én voltam félájultan. Aznap este meg kellett ismernem egy mentőautó belsejét, azzal vittek be a Margit Kórházba. Itt ismét műtét következett, de már nem laparoszkóppal, hanem rendes hasi feltárással, amiközben kiderült, hogy már nem lehet megmenteni egyik petefészkem sem, olyan állapotban voltak. Eltávolították mindkét petefészkem a hozzájuk tartozó petevezetőkkel együtt. Ráadásul kivették ezen műtét során a vakbelem is, mert már össze volt nőve daganatokkal a jobb oldali petefészkemmel. (Mellesleg akkorra már folyamatosan hasmenésben szenvedtem közel egy éve.)
Életem csodájaNagy, komoly műtét volt, fizikailag és lelkileg is megterhelő. Ekkor a műtét után felkereső Sóvágó doktor úr szinte kötelezett, hogy hazafelé ejtsük útba a János Kórházban működő Budai Meddőségi Centrumot, ott pedig, Dr. Zeke József adjunktus urat, akivel már beszélt a mi gyermekproblémánkról. Nem értettem, miért kellene nekünk elmenni, hiszen belenyugodtunk már az örökbefogadásba, rettenetesen féltem az újabb csalódástól. Sóvágó doktor azt mondta, hogy egy milliméternyi petefészekdarabot hagyott nekem egy gyors lombikbébi programhoz, petesejt kinyeréséhez.
Zeke doktor úr nem bíztatott nagyon, de megígérte, hogy mindent megpróbálunk. Elkezdődtek a kivizsgálások, amiből kiderült, hogy elhalt a maradék pici petefészkem is és, hogy én már soha többé nem is menstruálok majd. 33 éves voltam ekkor –tavaly-.
A megoldás egyetlen esélyben rejlett, petesejt donort kellett találnunk. Hosszú, bonyolult eljárás és most már Magyarországon is törvény szabályozza.
Ismét hormonok, gyógyszerek szatyorszámra. Nem adtuk fel, mindent becsületesen végig csináltunk, ahogy azt Zeke doktor előírta számunkra.
A gyógyszerek mellett beültetés előtt és után is hüvelykúpot kellett használnom, több mint 700 darab fogyott el a több mint 200 injekció mellett. A szurikat a férjem adta be nekem, hol kedvesen, hol veszekedve, mert már a szitához hasonlított a hátsó fertályom és nem nagyon élveztem az újabb adagokat.
A beültetés után otthon meg sem mertem mozdulni, 10 napig csak feküdtem, kétnaponta tusoltam, főzeléket ettem, hogy ne keljen a királyi széken erőlködni, és minden nap elfogyasztottam egy túró rudit, mert hallottam valahol, hogy ez használhat a pozitív eredményhez.
Letelt a 10 nap, mentünk a János Kórházba „eredményhirdetésre”. Tudtuk, hogy akiket az elsők között hívnak be az orvosi szobába, annak a párnak jó hírt mondanak. Minket elsőként szólítottak!!
Ez után már csak vigyáznunk kellett, hogy a pici szépen fejlődjön, gyarapodjon és izgultunk minden percben az egészségéért. A 4 hetes ultrahangon még nem volt szívhangja és az orvosunk velünk együtt izgult, hogy nehogy csak egy üres petezsák legyen! A következő héten már dobogott a kicsi szívecske és Zeke doktor szeme is szinte fátyolos volt a látványtól. Hát él. Itt bennem! Mindenkinek kikiabáltam volna az utcán, a közértben, amerre csak jártam, hogy tudják: sikerült!
2004. május 26-án reggel 9 óra 30-kor Enikő felsírt a császáros műtőben és mi boldogan gyönyörködtünk benne!Életem csodája
A szülés után első perctől egyszerűen AKARTAM, hogy szoptatni tudjam a kicsit. Ittam 3 litereket naponta, mikor két nappal a szülés után megtörtént az un. belövellés. Mindkét mellem az eddigi 75A méretről legalább 85D-re dagadt, minden pillanatban azt hittem, most fog valamelyik kidurranni! Nekem nem sikerült a tej kimasszírozása, így egy csecsemős nővér segített ebben. Kétszer akartam elájulni a fájdalomtól, de összeszorítottam a fogam és a picire gondoltam. Másnap már jött a tej magától és Enikőt nem kellett bíztatni, hogy szopjon. Öt napos korában már 80 grammokat szopott minden étkezésnél! Nőtt is a súlya rendesen, egy csepp előtejet sem hagyott kárba veszni.
A várandós csomagban, amit a kórházban szüléskor adnak, volt egy anyatej magazin, ebben olvastam a lehetőségről, hogy kisbabákon lehetne segíteni, ha adok le számunkra felesleges anyatejet. Elolvastam többször a cikket, de igen bonyolultnak találtam az utat, amit ezért végig kell járni és akkor még nem is gondoltam, hogy akkora mennyiségű tejem lesz, mint amivel később szembesülnöm kellett. Amikor kiengedtek a babával és hazafelé indultunk, azonnal kikölcsönöztünk egy Medela gépi fejőalkalmatosságot, mivel nekem a kézi fejés nem ment. Minden etetés után az utolsó cseppig lefejtem a maradék tejcsit, ami ennek hatására csak termelődött és termelődött! Be kell vallanom, hogy a szoptatás megható látványa mellett számomra kegyetlenül fájdalmas volt, Enikő nagyon erősen szopott, mint egy vákuum! Még vérhólyag is lett az egyik bimbómon! Átestem a 40 fokos lázzal járó tejlázon is a legnagyobb nyári kánikulában. Mindezek ellenére nem hagytam abba a szoptatást, sem a fejést! Nem AKARTAM tápszerezni a kicsit, ha már megáldott az ég ennyi anyatejjel. Így viszont lassan megtelt a mélyhűtőnk, és a nehezen elért tej egyik-másik decije a mosogatóban kötött ki, a szívem szakadt meg ezért. Döntöttem. Még aznap elmentünk a Heim Pál Kórházba, ahol nem töltöttem 10 percet sem, mire felvették az adataimat és levették a vért a karomból. Kaptam egy székletvizsgáló dobozkát és útmutatót a tejleadáshoz. A védőménitől kaptam igazolást az egészségi állapotomról és egy beutalót a tüdőgondozóba. Ott egy kettőre megvolt az eredmény. Ekkor már csak telefonálnom kellett az anyatejgyűjtő állomásra, megbeszélni az első adag tej elvitelét. A beszállító „tejesembernek” kellett átadnom az összes eredményt és a dobozkát is.
Sajnos az eredmény pozitív lett a tej vizsgálata során, ami azt jelentette, hogy nem megfelelően végeztem a fertőtlenítést. Akkoriban sokat beszéltem az anyatejgyűjtő állomás dolgozóival, nagyon kedvesek és türelmesek voltak mindig. Többször átbeszéltük, mit hogyan teszek, lassan rájöttünk hol a baj a fertőtlenítéssel, így egyszerre negatív lett a továbbiakban minden leadott tejem. Azt gondolom, sok kisbaba jól lakhatott az általam leadott tejből és nagyon jó érzés ezt tudni. Kicsit sajnálom, hogy mindezt most abba kellett hagynom, mivel Enikő már tíz hónapos és a tejem lassan elapad. Már csak reggel eszik tejet, akkor is már csak üvegből fogadja Életem csodájael és nem is, tudnék többet fejni, az áradás egyszerre megszűnt. Remélem más anyuka is így érez, amikor egyszer csak sok-sok teje termelődik, és nem esik kétségbe a mennyiségtől. Nagyon melengető érzés tudni, hogy segített egy másik, harmadik akár negyedik kisbabán a fontos, igazi anyatejcsivel amellett, hogy a tejért kapott adómentes díjazás árából ki tudtam cserélni az elromlott mosógépemet. Kétszer könyvet is kaptunk ajándékba a tejért, mai napig Enikő kedvencei közé tartoznak. Ezek a könyvek emlékei maradnak a lassan elmúló szoptatás időszakának.
Visszatérve a picink fogantatására ezúton is mindent köszönünk Dr. Sóvágó Lászlónak és Dr. Zeke Józsefnek, valamint a Budai Meddőségi Center minden dolgozójának. Nélkülük soha nem tudhattuk volna meg, hogy mi mindenre lehetünk képesek, és soha nem élhettük volna át az új élet teremtésének csodálatos élményét.
Legyen ez a történet minden leendő szülő számára biztatás, ne adják fel soha, mert nincs reménytelen eset, csak kitartás kell és a végeredmény mindent, megér!
Nyilasné Szűcs Marianna
Kérjük, Ön is írja meg tapasztalatait, gondolatait az anyatejadásról és küldje el nekünk e-mailben: anyatej@heimpalkorhaz.hu