Horváth Anikó: Altató
 

Már sírva ráng a test
és rugdosnak a lábak,
és haragos kis kezek
rángatják az ágyat,
és ordít, sikít a száj,
mert dühös és kétségbeesett,
s vértelen ujjacskák
szorítják a ketrecet.
Az összegyűrt takarón áll,
tapossa a babát,
s bőgve, vörösen bámulja
az ajtót a könnyfátyolon át.
Sír és fuldokolva köhög,
de nem adja fel, vár,
sír és keservesen üvölt
s én már nem bírom tovább…

Bemegyek, ringatom,
megnyugodva ölel,
egy ideig még szipog,
vörösen, könnyesen remeg.
Izzadt, forró kis teste
piheg fáradtan vállamon,
egy dalt dúdolok halkan
már ki tudja hányadszor.
Puhán lépdelek s érzem,
hogy ólomfej pihen vállamon,
már kicsúszó kézzel ölel
s az ólomtest halkan szuszog.
Nézi kábán a bútorokat
s lassan lehunyja kék szemét,
könnycsepp ül szeme sarkában
s lám, én tartom a fejét…

Már hasogat a hátam
s úgy érzem leszakad a karom,
halkan befejezem a dalt,
le kellene már raknom.
A kiságyához lépek,
óvatosan fejtem le magamról,
összerándul a teste,
mocorog, nyújtózik a takarón.
Lábujjhegyen kiosonok,
kimerülten dőlök a falnak,
boldogan és fáradtan állok,
sajog a karom, fáj a hátam.
Ekkor ismét vége a csendnek:
újból sír és kínomban én is sírok már,
ordít dühösen, sikít keservesen,
S én már nem bírom tovább.

(1996)
A szerző a verset 14 éves korában húgának altatásakor írta, azóta már ő is anyuka lett, sőt anyatejadó anyuka!