Az intenzív osztály folyosóján mindig ugyanaz a hang hallatszik: a monitorok halk pittyegése, az oxigén finom sziszegése, a lépések tompa zaja a linóleumon. Itt az idő máshogy telik. A percek óráknak tűnnek, az órák napoknak, és néha az egész világ egyetlen ajtóra szűkül, amely mögött egy gyermek életéért küzdenek.

Zsuzsa nagyon hamar megtanulta az intenzív osztály egyik legfontosabb szabályát. A kórteremben mosolyogni kell, beszélni a gyerekhez, erősnek kell maradni akkor is, ha a monitorok számai ijesztően villognak. Nemcsak a szülőknek, hanem mindenkinek, aki a gyermek gyógyulásán dolgozik. Ott benn, a csövek és gépek között a kétéves Izabella feküdt mozdulatlanul.

2025. januárjának végén még egészen más dolgok foglalkoztatták a családot. Iza második születésnapjára készültek. A jókedvű, mindig mosolygós kislány láthatóan élvezte a sürgést-forgást: a lufikat, a tortát, a nagytestvér izgatott készülődését. Olyan volt, mint minden egészséges kisgyerek, kíváncsi, élénk, tele energiával. Senki sem gondolta, hogy néhány nappal később az életéért kell küzdenie.

A betegség eleinte ártalmatlannak tűnt. Egy kis láz, köhögés, gyengeség – olyan tünetek, amelyek egy kétgyermekes édesanya számára nem szokatlanok. Zsuzsa nem aggódott különösebben. Nyolcéves fia mellett már megszokta, hogy a gyerekek néha megbetegszenek, de pár nap alatt újra talpra állnak, és ugyanazzal a lendülettel vetik bele magukat a játékba. Csakhogy Iza állapota nem javult, a láz nem múlt el. A köhögés egyre erősebb lett, a kislány egyre gyengébb és aluszékonyabb, a légzése pedig szaporává vált.

A megnyugtató tanácsok ellenére Zsuzsában egyre erősebb lett a rossz érzés. „A negyedik lázas éjszaka után éreztem, hogy valami nincs rendben. Alig tudtam kivárni a reggelt.” Másnap a soproni kórházba mentek.

Az események drámai gyorsasággal peregtek. Az orvosok azonnal lélegeztetőgépre tették a kislányt, majd Győrbe szállították az intenzív osztályra. A gyulladás addigra már szinte teljesen működésképtelenné tette a tüdejét. A kislány küzdött, de az állapota romlott. Két hét telt el így, amikor az orvosok életmentő tüdőműtétet végeztek rajta.

Február 22-én újra megszólalt a mentő szirénája. Az autó ezúttal Budapestre indult, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetbe, ahol már felkészülten várták Izabellát. Alapos mérlegelést követően megszületett a döntés, hogy ECMO-kezelésre van szükség.

„Megkérdezték tőlem, tudom-e, mi az ECMO” – idézi fel Zsuzsa. „Soha nem hallottam róla, de azt megértettem, hogy ez az utolsó esélyünk.” 

Izabella hosszú heteken át feküdt mozdulatlanul az intenzív osztályon. A gépek vették át a tüdeje munkáját, miközben a háttérben dolgozott a Heim Pál Gyermekkórház csapata. Zsuzsa az anyaszállás és az intenzív osztály között élte az életét.

„Hiába volt altatásban a kislányom, biztos vagyok benne, érezte, hogy ott vagyok. Az orvosok és az ápolók azt mondták, beszéljek hozzá, meséljek neki.” Így tett minden nap. Mesélt neki a családról, a testvéréről, az otthonról. „Mit nem adtam volna azért, hogy megmozdítsa a lábát, vagy kinyissa a szemét.”

Az intenzív osztályon a szülők lassan egymásba kapaszkodnak, az ismeretlen családokból bajtársak lesznek. Minden apró javulás közös reményt jelent. Mintha minden gyermek egy kicsit mindannyiuké lenne.

A 35. nap után az intenzíves orvosok úgy döntöttek, megpróbálják Izabellát levenni először az ECMO-ról, majd a a lélegeztetőgépről. A kislány lassan visszatért az altatásból a valóságba, csakhogy a család még ekkor sem lélegezhetett fel, újabb életmentő műtétre volt szükség.

„Amikor Garai Gábor doktor úr kijött a műtőből, csak egyetlen kérdést tudtam feltenni: él a kislányunk?”

Dr. Garai Gábor sebész főorvos a szemébe nézett: „Minden rendben lesz.” Utólag Zsuzsa azt mondja, hogy jobb, hogy nem tudták előre, mennyi küzdelem vár még rájuk. A gyermek állapotát folyamatosan figyelték, értékelték, és a kezelési tervet ennek megfelelően módosították. Iza édesanyja számára ezt azt jelentette, hogy sosem maradt egyedül, mindig volt, aki elmagyarázza, mi történik, mire számíthatnak.

Izabella végül két hónapot töltött a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztályán, majd további két hónapot a Bel- és Tüdőgyógyászati Osztályon. A tüdő lassan gyógyult, a műtétek és a kezelések után újabb és újabb akadályokat kellett leküzdeni. A levegő - az élet - lassan talált vissza a kis testbe. A rehabilitáció során gyógytornászok, fejlesztő szakemberek segítették a kislányt abban, hogy újra megtanulja az alapvető mozgásokat. A kétéves gyermeknek újra meg kellett tanulnia mindent: ülni, mászni, járni, beszélni. Az apró mozdulatok, amelyek egy kisgyermek életében magától értetődőek, most mind egy-egy győzelemnek számítottak. De Izabella nem adta fel.

„Négy és fél hónap után visszakaptuk a gyerekünket, köszönhetően a Heim Pál orvosainak, ápolóinak és a szakszerű segítségnek.”

Azóta eltelt egy év. A család élete fokozatosan visszatér a régi kerékvágásba, a sebek lassan gyógyulnak, a megpróbáltatás örökre nyomot hagyott bennük.

„Átértékeltem az életemet. Sok minden, ami korábban fontosnak tűnt, jelentéktelenné vált. Ha eltörik egy pohár, veszel másikat, ha elveszíted a munkádat, találsz másikat, de a gyermekedet nem pótolhatod.”

Iza szerencsére nem fog emlékezni erre a négy és fél hónapra, az édesanyja viszont minden pillanatára emlékszik. Arra is, amikor először lépett be az intenzív osztály ajtaján. A csövek és gépek között fekvő gyermekek mellett az ember hamar megérti, hogy a gyógyulás az orvosok, az ápolók és egy egész csapat összehangolt munkája. És azé az anyáé, aki minden nap odahajol a kislánya ágya fölé, és mesél neki, mert biztos benne, hogy egyszer majd felébred és meggyógyul.

Mi az ECMO-kezelés?

Az ECMO (extracorporalis membrán oxigenizáció) a legsúlyosabb légzési és/vagy keringési elégtelenség kezelésére alkalmazott életmentő eljárás. A kezelés során a vér egy külső berendezésen halad át, ahol oxigénnel dúsul és eltávolítják belőle a szén-dioxidot, így a gép ideiglenesen átveszi a tüdő vagy – a kezelés típusától függően - a szív és a tüdő működését.