2003. április 05-én megszületett gyönyörű kisfiúnk, Barna. Akkor még eszembe sem jutott, hogy akkora szerencsém lesz, hogy anyatejadó lehetek. 

Én is, mint mindenki megvívtam az első harcot a szoptatással. Igen hosszú, de felejthetetlen, gyönyörű, és feldolgozhatatlan szülésünknek köszönhetően, kisfiam, úgy döntött, hogy átalussza a napot. A csecsemős nővérke mondta, hagyjam csak nyugodtan aludni. Barna hajnali 3-kor született, akkor rögtön megszoptattam a szülőszobán, jobban mondva próbálkoztunk a szoptatással. Délben, mivel még mindig nem akart felébredni, a csecsemős nővér javaslata ellenére úgy döntöttem, hogy tetszik, nem tetszik, felébresztem, mert attól, hogy gyönyörködök benne, nem fog beindulni a tejtermelődésem.

És ekkor kezdődtek a nehézségek.

Túl nagy volt a mellbimbóm, amit nem tudott bekapni, ezért ordított, ekkor még nem az éhségtől, hanem a fáradtságtól. Ezt körülbelül 3 óránként újra és újra eljátszottuk. Aztán elérkezett az éjszaka, én már 48 órája semmit nem aludtam, de nem voltam fáradt, mert tudtam ez a dolgom, és nekem kell segítenem neki, hogy megfelelően tudjon szopizni.

Éjszaka, aztán elérte az éhség, sírt, én nem tudtam szoptatni, ezért megfogtam, és berohantam vele a csecsemős nővérekhez, hogy segítsenek, és ők szívesen segítettek. A kisfiam más 5-6 percet folyamatosan a szájában bírta tartani a mellbimbómat, utána békésen elaludt. De félóra múlva újból kezdődött az egész elölről, és én újra megfogtam, segítséget kértem. Ez így ment egész éjjel. Másnap dél körül észrevettem, hogy kezd besárgulni, megmutattam egy nővérnek, aki annyit mondott: „Van egy kis stikkje, nem kell csinálni semmit”.

Ebbe én nem tudtam belenyugodni, hiszen gyógypedagógus vagyok, tisztában vagyok a sárgaság követkéményeivel, visszavittem, amikor azt mondták, hogy jól van, vigyem vissza reggel vérvételre. A sárgaság következtében a kicsi fiam aluszékonnyá vált, ezért 2 óránként ébresztgetni kellett, hogy szopjon, hiszen a felhalmozódott billirubin csak a pisivel, de még inkább a kakival tud kiürülni a szervezetből.

Ennek következtében a szülést követő harmadik napon megtörtént a tejbelövellésem, a cicim hatalmas volt és kőkemény. Barna csak úgy tudta bekapni, ha előtte átmasszíroztam, és egy picit kifejtem belőle. Az egész napom (éjjel is) úgy telt, hogy a szopi előtt fél órával masszírozás, fejés, aztán ébresztgetés, majd szopi, tisztába tevés, és fél óra múlva kezdtük elölről.

A lényeg azonban az, hogy mire a kórházból hazajöttünk nem volt szoptatási problémánk, és a következetes, rendszeres szoptatásnak köszönhetően, Barna sárgasága minden kórházi beavatkozás nélkül a harmadik héten elmúlt.

Itthon természetesen folytattuk a kétóránkénti szoptatást, ennek eredménye az lett, hogy Barnus négy nap alatt 38 dkg-t gyarapodott. Ekkor tértünk át az igény szerinti szoptatásra. Barna igénye 3 óránként volt, ami tulajdonképpen most is így van, pedig már 5 hónapos, azzal a különbséggel, hogy az éjszakai szopit 7 hetes korában saját magától elhagyta. Én minden szoptatás után rendszeresen fejtem, a tejet összegyűjtöttem, és lefagyasztottam, ennek eredményeként a fagyasztónk néhány hét után tele volt anyatejjel, és a fejés következtében már napi 200 – 300 ml-t tudtam összegyűjteni.

Amikor az első adagot a csapba öntöttem, azt hittem belepusztulok, hiszen eszembe jutott a sok kisbaba, akinek különböző okok miatt nem jut ebből a legegészségesebb táplálékból. Természetesen rengeteget olvastam az anyatej leadás lehetőségéről, de a leírás alapján ez olyan macerás dolognak tűnt, hogy azt hittem, nekem bizony erre nem lesz időm a kisfiam mellett.

Nehéz helyzet előtt álltam, mert a tejemet kiönteni semmi esetre sem akartam, ezért úgy döntöttem, lesz, ami lesz, kipróbálom az anyatejadást.

Felhívtam a védőnőmet, végigjártam a vizsgálatokat. Biztatásul mondom mindenkinek, hogy nekem sem volt egyszerű dolog elmenni otthonról egy hathetes, hasfájós gyerek mellől vérvételre, tüdőszűrőre, (ráadásul külön-külön helyre kellett menni) úgy, hogy a férjemet nem engedték el a munkahelyéről. Mi úgy oldottuk meg, hogy az édesapám vidékről feljött (pedagógus, és volt egy hónapban egy szabadnapja), és én két szopi között végigrohantam a vizsgálatokon. Szó szerint rohantam, hiszen Kőbányáról el kellett jutnom a Heim Pál Kórházba, majd a kerületi egészségházba. Lényeg, hogy sikerült, az én pici fiam elaludt mikor elmentem, és akkor ébredt fel, amikor beléptem az ajtón.

Ezt követően néhány nap múlva anyatejadó lettem. Az első nap rémes volt.

Mire egy fejést megcsináltam eltelt másfél óra, a gyermekem végig üvöltött, és én még meg sem simogathattam, mert akkor kezdhettem volna elölről a fertőtlenítést. A fejőt nem tudtam összeszerelni… stb. És ráadásul rettegtem attól, hogy pozitív lesz a tejem. De nem lett pozitív, és azóta, egyszer sem, pedig már negyedik hónapja fejek a rászoruló kisbabáknak. Néhány nap elteltével már mindössze 20 percet vett igénybe egy fejés, és akkor csinálom, amikor a kisfiam alszik, vagy éppen eléggé kipihent ahhoz, hogy ennyi időt mellettem, feküdjön, és hallgassa, ahogy én éneklek és mesélek neki. És megmondom őszintén, nincs annál jobb érzés, hogyha neki bármikor több tejre van szüksége, az a rendelkezésére áll, hiszen ma már 400-600 ml-t fejek naponta, illetve nem a csapba kerül, hanem tényleg azokhoz, akiknek igazán nagy szükségük van rá.

Végül csak annyit: Kedves Kismamák! Ne féljetek a kórházban segítséget kérni a szoptatáshoz, hiszen senki sem született úgy, hogy tud szoptatni, a kórházban dolgozó nővérek, pedig annyira leterheltek, hogy maguktól nem fognak nektek segítséget nyújtani.

És fejjetek, mert így soha nem kerültök olyan helyzetbe, hogy a babátok éhezik. Ha pedig van felesleges tejetek, akkor adjátok le, hiszen nagyon jó érzés másokon segíteni.

Fejes Gabriella